Témát indította Zolos Dátum: 2009. 09 24.

„A kora őszi nap sugarai egészen különleges színben festik meg az alant elterülő tájat. A szomszéd hegyek csúcsait fénnyel fürdetik, de a völgyre szórt szikrái úgy pattognak le a fenyők csúcsain, mint lapos kő a tó tükréről. A kopasz bércről messze el lehet látni az erdélyi tájon, s most olybá tűnik, mintha többet is látna belőle, mint ez idáig. Lent, a hegy oldalában elterülő erdő, melynek ez egyszer utoljára szívja magába mindig mámorító illatát. A robosztus fák szinte eltörpülni látszanak innen a magasból, s úgy borulnak lábai elé, mint hű nép nagy királya elé. A rengeteg, melyben gyermekkorában sokat játszottak. Emlékszik még a kunyhóra, melyet legjobb barátjával építettek a saját két kezükkel, s aztán begyűjtötte mindig szigorú apja elismerő szavait. Egész kis takaros házikó volt, vagy legalábbis ők így látták a hevenyészett falakat, a gallyakból készült ajtót, és a rést, melyet ablaknak neveztek. Végvárnak hívták. A mellette elterülő tisztáson rendre őzek jártak, s a résen át lesték lépteiket. Gyakran töltöttek el ott éjszakákat is szélesebb baráti körben. Beszélgetések során minduntalan felmerültek a majdani vadászatok részletekig kidolgozott tervei, ahol testes vaddisznót és csodás szarvast fognak majd lőni, mint tették azt nagyapjuk is hajdanán. De volt ott szó másról is. Szebb és igazabb jövőről, Hazáról, nagyapák álmairól, melyek évtizedek óta kötik gúzsba a magyar lelkeket. Képzeletben dicső harcokat vívtak, remélve, hogy egyszer eljön a nap mikor a valóságban is átélhetik a végső győzelem mámorát. Szája sarkában alig észrevehetően mosoly derengett, mikor arra gondolt: talán még mindig áll a végvár, s talán már birtokba is vette a következő nemzedék. Kicsinosítják, megjavítják amit az idő megrágott és lehet, hogy éppen most születnek hasonló álmok szikár falai közt.
Látja az erdőn túli mezőt is, ahol nemrég még ő állott. Most százak gyülekeznek a helyén. – Hát igaz – gondolta. Sosem vagyunk egyedül, s mikor valakit elszólít a sors, akkor még többen állnak a helyére. Nagyapja, s később apja is sokat hangoztatta: a harcunk, az életünk, de a halálunk sem lehet hiába való. Most már tudja, hogy az öregek igazat beszéltek. A Hazáért tenni soha sem eltékozolt, hálátlan idő. Mély levegőt vett, magába szívva a Csíki táj semmihez sem fogható, áldott levegőjét, közben a rátörő érzelmektől halványan ugyan, de megrezdülni látszott. Kihúzta magát, megigazgatta fehér oroszlánnal díszített, fekete mellényét, homlokába húzta sötét sapkájának ívelt sültjét, majd utoljára végig sétáltatta szemét az elé táruló látványon, amit sokszor látott már, de olyannak mint most, a haldokló nap egyre tompuló fényében, még soha.
Tekintete a mellette álló alakon pihent meg. A körvonalak finoman elmosódó részletei kezdtek megmutatkozni, amint a belőle áradó megmagyarázhatatlan fény egyre élesebben rajzolta meg a különös kontúrokat. Hófehér szárnyaival legalább annyira valószínűtlennek tűnt, mint az út, ami reá várt. Sohasem látta még azelőtt, de létét mindig is hitte, olykor még érezni is vélte közelségét. Az angyal szelíd tekintete belefúródott a szemébe és akadálytalanul hatolt le egészen a lelkének legmélyebb rejtekéig. Aztán lassan végignézte, és kisimította öltözékének legapróbb gyűrődését is, majd türelmes, lágy hangon törte meg az addigra már minden evilági zajtól mentes csendet.

- Indulnunk kell. Csaba király már vár reád…”

Pálfi László, a Wass Albert zászlóalj székely szakaszának gárdistája emlékére.

Kategória: Frontvonal
Címkék: