Témát indította Zolos Dátum: 2009. 11 20.

Amit most készülök írni, az merőben eltér mindattól, ami ez idáig ebben a naplóban megjelent. Persze nem azért, mert mindaz megoldódott volna, amiről eddig beszéltünk, de annyi drága szót pazaroltunk hitvány emberek aljas dolgaira, hogy már azt hihetnénk megfeledkeztünk azokról, akik tényleg számítanak. Történések persze most is vannak, én mégis inkább arról a jelenségről beszélnék, azokról az emberekről, akik mindőnket körülvesznek, mindig találkozunk velük, és talán éppen ezért érezzük olyannyira természetesnek, hogy értékük csak nagy ritkán ér fel tudatunkig. Nélkülük elveszettek és nyomorultak lennénk. Pontok valahol a világban, melyek nem jöttek sehonnét és nem tartanak sehová.

Mindannyian járjuk a saját életünk útjait. Kereszteződéseken, hidakon, dombokon és lejtőkön át. Szakaszok zárulnak le és újak kezdődnek. Minden szakasz végén valami változik, valami elveszik, és valami több lesz. Persze mi magunk választjuk meg merre is indulunk, még akkor is, ha a választás nem teljesen tudatos, de a saját valónk diktálta ösvény a múló idő ködpermetén keresztül is kézzel foghatóvá lesz, ha néha megállunk és visszatekintünk halványuló lábnyomokra. Ilyenkor azt kell látnunk, hogy nem egy ember nyomait viseli a megszáradt avar, hisz az úton sosem vagyunk egyedül. Nem hiszek a sors véletlen játékaiban. Mint ahogy abban sem hiszek, hogy a teremtés véletlenszerűen rendel mellénk útitársakat. A mögöttünk hagyott lábnyomok gazdáit mi magunk válogattuk körénk, s hogy jól választottunk-e… az idő mutatja meg. De mikor egy szakasz véget ér és nem találod az új ösvényt, s kétségek közt görnyedsz összetört életed szilánkjai fölé, ott kuporognak veled mindazok, akikre az egyik legszebb igaz magyar szót használod: Testvér.  Legyen az a kezdetektől vér szerint, vagy legyen az barátból váló legszentebb kötelékké, ők azok, akik óvatos mozdulatokkal válogatják a széthullott darabokat, mint valamiféle ősi időkből ránk maradt régiség megfakult cserepeit, mit csak a hozzáértő szemek láthatnak. Ők azok, kik a szanaszét csilingelő szilánkokból építenek veled, neked új életet, új utat.

Testvéreim!

Köszönöm nektek, hogy eddigi életem legnehezebb, leggyötrőbb szakában sem hagytatok magamra. Köszönöm, hogy ha kellett, akkor összekapartatok, óvtatok, bátorítottatok. Köszönöm, hogy segítettetek talpon maradni, és erőt adtatok ahhoz, amihez nélkületek nem lett volna: Egy új út építéséhez.  És bármily út lészen is abból, amit veletek alkotok, bizton mondhatom: soha nem jártam még oly büszkén és oly szeretettel, mint ahogy ezen fogok.

Adjon Nektek az Isten szép és igaz jövőt, s az úthoz olyan társakat, mint aminők Ti magatok is vagytok!

Kategória: Frontvonal
Címkék: